Igen, alapeset, hogy ha meghallok egy jó dalt, egyből idéznem kell belőle.

Na, akkor toszogassuk még az előző témánkat. Inkább erről beszélek, mint az iskolába való visszatérés örömeiről, ahogy 36 fokban ülök ősszel a padban és azt hallgatom informatika órán egy hatvansokéves vénasszonytól- aki azt hiszi magáról, hogy informatika tanár- hogy neki kifejezetten sima füzet kell, mert a vonalas és a négyzetrácsos nem jó, hogy ha tíz percig rágózol az egészséges, de ha többet, akkor nem,(sőt, ne nyeld le mert a hasfaladra tapad és meghalsz) vagy, hogy ha valaki felgyullad egy nemlétező tűzeset miatt, akkor ne etessük meg, csak görgessük a padlón amíg sülthusi nem lesz.

Imádom az emberi agyat és annak minden zugát, bár ezt talán mégsem annyira.

Onnan lehet tudni, hogy még nem haltam meg matek órán, hogy szépen írok és használom a rózsaszín szövegkiemelőmet. Ha a neonsárgát használom, és az L betűm hasonlít egy elgázolt hernyótrollgyíkra, akkor már gyengülnek az életfunkcióim.

Ha a kleptomániás padtársam tollát lopkodom aki szintén mástól vette el, és érthetetlen okból vigyorgok, közben a vállán vagy a higiéniától túláradó padon fekszem, valószínüleg fizika óra van.

Furcsa, hirtelen mégsem az előző témáról akarok beszélni.

Rámjött a fészekkirepülős korszak. El akarok innen költözni. Nem tudom pontosan hová, igazából gőzőm sincs, egyszerűen csak egyedül akarok lenni. Vagy valaki olyannal akivel nem unatkozom.

Igen, gyűlölöm, hogy minden nap ugyanazokkal az arcokkal találkozom itthon, az utcán, a buszon, a suliban, a villamoson, unom, hogy mindig ugyan azt a szendvicset viszem, minden nap almával gondosan szalvétába és zacskóba csomagolva, hogy ugyan azokat a termeket rójuk, és folyton ugyanazokat a szavakat hallom, csak más sorrendben. 

Nem tudom, elegem lett, nem akarok itt lenni, utálom ezt a helyet, utálok elmenni és hazajönni. Utálok hétvégente programokat szervezni folyton ugyan azokra a helyszínekre ugyan azokkal az eseményeknek gúnyolt cselekvésekkel, ugyan azokkal az emberekkel, meghalok.

És utálom, hogy mindenki megvan őrülve a bevándorlóktól, közben a gyerekek sorban nyelik le a rágógumikat, amik aztán a hasfalukra tapadnak és ott gyarapszanak amíg meg nem öli őket, hát miért nem sajnáljuk szegény önpusztító gyerkőcöket?

im laughing im crying i feels like im dying.
napjaim.