Ezen a héten annyira leamortizálódott az agyam, hogy ha ezt a bejegyzést most összehozom, talán kómába is esem.

Nem megy a gondolkodás semmiféle formája, nem érzek semmit a mérhetetlen ürességen és unalmon kívül- amit életemben ritkán szoktam érezni- és felháborító, hogy eltelt egy hét anélkül, hogy bármit is haladtam vola azzal amivel igazán akartam.

Tegnap vigyorogtam a zuhany alatt, és igazából nem tudom, hogy ez most mit jelent. Megőrültem, párhuzamos uiverzumba kerültem, vagy talán csak a lehulló hajszálak csiklandozták a talpamat, ki tudja.

Viszont egyáltalán nem érzek semmit. A napok nehezen telnek és minden percét végig szenvedem. Egyszerűen a tény, hogy ülnöm kell egy padba börtönözve és hallgatnom kell a 45 percből kb 30 percnyi tömény lebaszást a szokásos mi vagyunk a legrosszabb osztály-dolog miatt, már kicsit unalmas és fárasztó.

Hallgatni azt a tömény hülyeséget és nagykupac szart, amit az iskola falain belül és kívül is akaratlanul meghallok, és nem reagálni rá... igazából már nyíltan forgatom a szemem, ha úgy van kedvem.

De nem az iskolába járással van bajom, hanem az én iskolám rendszerével és környezetével. Beleőrülök, hogy a tanárok mennyire nem intelligensek, mennyire nem tudnak- és nem is akarnak- tanítani, és, hogy a gyerekek mennyire (inkább le sem írnám, nem tudnám szépen jellemezni)

És utálom, hogy az iskoláról kell írnom, már a szótól hányingerem van.

Téma(meg)váltás.

Meg hát elég idegesítő, hogy halálra unom magam, nem történik velem semmi, és így Zöld ledecskével sem tudok miről beszélni. Úgy érzem kezdenek kiapadni az élménybeszámolós témáink.

Szóval megint leültem, hogy beszéljek az élettelenségemről.

Jaj, csak úgy árad belőlem a jókedély.

Ha holnap nem történik velem semmi a városban, haza se megyek.

ezzel a képpel fogom kitapétázni az iskolának gúnyolt lelenchelyünket.