Jaj, Shoe.:D

Ha tudnád mióta győzködöm magam erre a bejegyzésre.

Nem azért mert olyan bonyolult... inkább úgy fogalmaznék, hogy más- mármint más az életvitelemhez képest, amikről írni akarok egy ideje.

A dolgok vagy az érzések amik mostanában bennem keringenek nagyon megváltoztattak néhány dolgot a fejemben.

Meg hát, ilyen vagyok... a legegyszerűbb dolgokat is túlbonyolítva élem meg, ez nem változott.

Hát persze, hogy az én koromban nem más, mint egy ellenkező nemű a hunyó! Mi lenne velünk nélkületek, fiúk.

Abszolút nem gondoltam volna nyár elején, hogy ez lesz belőle. Mármint... ő egy felnőtt az én szememben. Tudom, hogy manapság cseppet sem meglepő, sőt gyakori és elfogadott szakközépiskolás csitriket huszonévesekkel látni... de magamat nem igazán tudom beleképzelni ebbe a körbe. Én egy szaros kis kölyök vagyok aki frászt se tud a világról- ellenben vele aki már kicsit többet látott és tapasztalt- félig még lógatom a lábamat a kamaszkorban, ő pedig már a nagyok életét éli, dolgozik, tanul, épít.

Amíg én többnyire ábrándozok, "tervezgetek", nem is tudom...

Nem vagyunk együtt és végül is még nem történt """"semmi"""". De az biztos, hogy a közeljövőben fog. Nagyon vonzódom hozzá, és azt hiszem ő is.

Azaz teljesen biztos, sőt, minden jel arra mutat, hogy igen, csak sosem leszek képest ezt leírni, vagy kimondani.

De miért pont most? Miért pont életemnek ezen éretlen és zavart korszakában kell találnom valakit, akit akár mennyire akarok, nem tudok csak úgy kilőni a fejemből, mert kell a társasága.

Jézus, ne gondolja senki, hogy ez most egy tiniszerelem. Mármint ez a kifejezés elég gyér. Nem tudom, hogy hívjam még nem találtam ennek az állapotnak megfelelő nevet, de az biztos, hogy nem ilyen egyszerű a dolog.

Vágyom a társaságára, és a dolgokra amiket mond, vagy tesz. Mindenre. És ez elég ijesztő azok után, hogy eddig senki sem volt ennyire középen. Mármint... érted, nem?

Nem halok meg érte, hogy lássam, de nagyon gyakran eszembe jut akarva-akaratlanul és ez felbasz.

Mármint... fürdök, kémián haldoklom, vagy a buszmegállóban fagyoskodom. Bármilyen szituációban is vagyok, eszembe jut.

De nem azért amire gondolsz! Igaz, azt nem tudom, hogy akkor miért, de őszintén szólva nem is az oka érdekel.

Sokkal jobban foglalkoztat, hogy miképp enyhíthetném, vagy kezelhetném ezt a dolgot. Egyszerűen nem tudom, hogy álljak hozzá. 

Itt van az október. Sok minden lesz ehónapban: Walking Dead, AHS és egy régóta tervezgetett találka vele. Hogy?

"Anya, huszonhárom éves, konzervatív, kedves, okos, humoros, egyetemista ÉS HÍMNEMŰ. Felmegyek hozzá két napra Pestre, nem fog megerőszakolni, vagy ilyesmi, szóval ne aggódj, majd jövök. Amennyiben ellenzed, úgy teszek, mint a többi korombeli, és elszököm." 

"Anyukám, megegednéd, hogy ott aludjak egy ismerősömnél...csak egy éjszakára..Pesten... jó, felejtsd el."

"Anya, csak filmezni fogunk, felhívlak, amint megérkeztem, és ha hívsz, mindenképp felveszem, ne aggódj, csak animézünk, meg sétálunk a  városban, nem lesz semmi!"

Ezektől a beszélgetésektől próbálnám menteni a bőröm, de a gondolat, hogy hazudnom kell, rosszabb.

Meg úgy önmagában a gondolat, hogy hiába leszek négy hónap múlva tizennyolc, ha még mindig egy eltartott középiskolás picsa vagyok tojáshéjjal a seggemen... nem tehetem meg azt, hogy csak úgy elmegyek, majd hazajövök.

Mármint engem úgy neveltek, hogy nagyon. Minibeszámoló arról, hogy hová megyek, majd kilencre itthon.

Ez persze teljesen korrekt, hova vigyem magam tizenhét évesen, értem én... csak most valamiért nagyon zavar, és rohadtul gátol ez a jó nevelés.

Na, oké, legyen elég mostanra ennyi, nem bírom kifejteni mennyire zavarnak ezek a kisebb-nagyobb tényezők, gondolatok, élmények. 

És persze még a felét sem írtam le. Nem megy, talán még egy héttel később folytatom~

idevág.