Nem azért rossz tizenhét évesnek lenni, mert egyik nap fogyni, míg a másik nap hízni akarok.

Még csak nem is azért, mert hihetelen mennyiségű zavaró gondolat és kérdés merül fel bennem  ebben a korszakban.

És a zsíros bőr, vagy a zsíros haj miatt sem.

Az, hogy még nem vagyok felnőtt, de már gyerek sem, bizony megnehezít mindent! A kezeim tétlenek, a szám jár, de mindenki csak legyint.

Most fel akarom robbantani a generációmat, és elmondani mindenkinek, hogy bár nem vagyok más, de nem is tartozom az átlag körébe. Akármit is teszek, vagy mondok, egyszerűen nem tartozom abba a rétegbe, ezt mindenkinek fel kell fognia.

Egyszerűen olyan életet mint én, senki sem él tizenhét évesen (csak a csekély két százalék), és ezt igazán megbecsülhetné néhány ember a családból.

Az, hogy jó tanulónak mondhatom magam nem tesz különlegessé, mert ez alapvető elvárás és kötelesség.

Az, hogy nem járok bulizni és nincs olyan sok/ nagy társasági köröm, betudható annak is, hogy egy különc nyomorék vagyok, rendben.

De az, hogy még mindig nem volt velem annál komolyabb probléma, hogy nem kettőre értem haza, hanem hatra (este hatra!) szerintem épp elég indok arra, hogy az emberek, de legfőképp anyám elhiggye nekem, hogy

Bár huszonhárom éves, én pedig egy tinédzser picsa, biztos vagyok benne, hogy ismerem annyira, hogy tudjam, nem tesz velem semmi olyat azalatt a két nap alatt, amit nem akarok.

Nem fogok akarni semmi olyat, amit a koromban nem kellene- tehát "helytelen". Nincs szex, stim.

De persze hiába mondom ezt, ebből mindössze annyi jönne le, hogy egy naív kis csirti vagyok, meg, hogy nem ismerem az embereket- hát még a férfiakat.

Oké.

Akkor most szeretnék lenyelni egy könnycseppet.

Köszönöm mai generációm, amiért miattatok az egész világ elkönyvelt minket ilyen elcseszettül agyatlan és gátlástalan libának. 

És sírok is, dejó, zongorát a fejetekre.

Ezen gondolatok jártak a fejemben miközben a vörösszínű undorító mintázatú padlószőnyeg és a Pokol között lebegtem.