Lerajzoltam őt tegnap, pedig már három teljes hónapja nem láttam. Nincs róla képem, csak a Németországban elkészített rajz, amit szintén látatlanban csináltam. Folyamatosan a fejemben van az arca, meg a Tatán töltött utolsó nap képei.

Tizenhét évesnek lenni majdnem annyira rossz, mint minden áldott nap paradicsomlevest ebédelni. Mondhatjuk ezt a kort egy repetának.

A rajzom az első lett egy versenyen a suliban, és kaptam egy füzetet. Elneveztem Romlás füzetnek, vélhetően azért, mert már most tele van akt rajzokkal, és egy portréval, ami természetesen az előbb említett Zöld ledecske.

Szerintem ez egy remek füzet lesz arra a célra, hogy sok év múlva elégessem. Bár egyszerűbb ha viszem magammal a Pokolba, már épül nekem a szint. (Dante)

Nem tudom, mit kéne írnom, szar tizenhétnek lenni. Nem tudok semmit.

csak rajzolni

Tizenhét évesen nem lehet kezelni azt, amikor Cicának, vagy kislánynak hív. Mindkettőnek van egy enyhe lepedőgyűrögető utóhangja amit már csak a fejemben hallok tovább. És pontosan annyira jó, mint amennyire rossz. 

Szóval, most ez van.