Tizenhét évesen (lassan minden posztot így fogok kezdeni) ha a földön fekszel miközben gondolkodsz dolgokon, az teljesen normális.

Mert hát egyedül vagy otthon, de tudod, hogy csak pár óráig. Nincs pasid akit áthívhatnál, nincsenek különösebben barátaid akik átugorhatnának hozzád pár perc alatt egy jó igyunk-és-nézzünk-Magic Mikeot-programra és persze nem vagy olyan népszerű,hogy csak úgy összecsapj egy házibulit, ahogy azt az amerikai filmekben teszik- vagyis ez nálunk is előferdül, csak nem nálam Hah.

Jaj, ne értsetek félre, én nagyon jól elvoltam a padlón. Azon merengni, mennyire nem akarsz két nap múlva pad mögött ülni, tizenhét lenni, vagy csak feltápászkodni a földről. Igazából olyan volt mint egy zuhany, csak kevésbé vízes.

Ha a padlón fekszel fél órán keresztül, és a szemed verejtékezni kezd, az is normális. Nem sírsz, csak kezelhetetlen helyzeteken való agyalásnál ez is szintén megesik. Ez amolyan automatikus reakció a dolgok nagy részére

-ha tizenhét vagy.

És ha élvezed az önmarcangolásod pillanatait, az is teljesen rendben van

-ha tizenhét vagy.

És ne aggódj, akt képek rajzolása, elfelejthetetlen személyeken és úgy-sem-fog-megtörténni- dolgokon való fantáziálgatás kötelező

-mert tizenhét vagy.

a pince ijesztőbb, mint ami utána jön