rég volt már, de hiányom nem jelenti azt, hogy nem élek. Pontosan annyira csináltam mindent, mint amennyire semmit az elmúlt pár napban.

Egyedül, de legfőképp mással. Hah, mással.

Jah, asszem élek, éltem vonaton, ágyon, puffon, utcán, sárban, hídon, zuhanyfülkében, konyhában, pénztárnál... most majdnem annyira síratom azt a két napot, mint tatát.

Azért majdnem, mert igazából egy fokkal jobban.

De persze csak jelképesen, mert a valóságban ahányszor rágondolok, elkezdek hüyén vigyorogni. Imádom.

Nem tudtam, hogy ilyen gimis kurvának lenni.

Mármint, hogy ilyen annak érezni magam- egyáltalán nem rossz. 

Nincs rossz érzésem, imádom. Mocskos, felszabadító és pont annyira lett a részem, mint amennyire az ellentétemnek hittem- hah, megint nem érteni az egész bejegyzésből semmit.

Asszem ez a különlegessége ennek a blognak, full értelmetlen.