[reggel 10 körüli poszt]
két nappal ezelőtt ebben az időben még nem itt csücsültem azon görcsölve, hogy mivel is kezdjem, hanem a lepedőnélküli ágyon fél szemmel ébren, másikkal a mámorban.
Csütörtökön, túl a jegyvásárláson, állva az induló és az érkező vonatokat jelző táblák között hihetetlen izgalom és életérzés áramlott az ereimben, legszívesebben végig pattogtam volna azt a fél órát amit még a vonat indulásáig töltöttem ott.
Imádom a pályaudvart, de nem akármelyiket, csak a mi pályaudvarunkat. A tiszain állva és nézve a hatalmas ezeréves csillárt meg a földön szimmetrikusan elterülő kopott mintát egyből elkap az az ismerős érzés, amikor anno anyával ácsorogtam ott várva apát, hogy értem jöjjön. Ahányszor elszakadhattam a valóságomból bele egy másik világba, az nekem jó volt.
Aztán persze egy idő után már az anyagiak miatt nem jött el értem apa. Először feljött hozzánk, aztán már csak a pályaudvarunkig, de utána már csak a pesti pályaudvarig.
A pestit nem szeretem mert az a búcsúzkodások helye. A megérkezésnek sosem tulajdonítottam különösebb figyelmet, az csak szimplán jó volt. Az ott töltött idő, és az adott társasággal töltött időért imádtam.
Vasárnap percenként pislantottam a telefonja kijelzőjére, hogy húzzam a perceket a felszállásig. A gizda ujjaim a pólóját, kabátjának a biszbaszait és a nyakát szorongatták és a fejemben folyamatosan lejátszódott a kisfilm, ahogy haza kellett mennem apától. Kisebb voltam, persze, hogy a könnyeimet nyeldestem.
Aztán elkellett hesegetnem mert attól féltem, hogy tényleg bekönnyezem és elárulom magam. A fene akarja a büszke önelégült pofájába nyomni a sós bociszemeket amik egyértelműen tanúskodnak az elmúlt négy nap élvezeteiről, frászt!
A vonaton folyamatosan tápláltam magamba az elmúlt pár nap élvezetes eseményeit, hogy ne süllyedjek nyomorult érzéseimbe. Gyűlölöm a búcsú-érzést. Utálom, amikor el kell köszönnöm, mert pár hónapig megint nem fogom látni, és emellett visszatérek az ördögi, silány mindennapjaimba, utálom.
Az arca konkrétan az agyam barázdáiba égett.
És persze nem bírtam magammal, küldtem neki egy pimasz sms-t.
A válaszán vigyorogtam egy darabig. Mint egy idióta, naív kislány, aki még mindig elhiszi, hogy az iskolatejben nincsenek adalékanyagok.
Mit szeretek a legjobban az egészben? Megkapom tőle mindazt amire mindenki vágyik