Ma már csak okoskodásaim helyszíne lett ez a blog. Próbálok magamnak minél bölcsebben és érdekesebben, ugyanakkor személyesen és őszintén fogalmazni, enyhe burkolattal, csakhogy hű legyek a digitális, publikus hálóhoz.

Persze ez mind csak magamnak.

Napjaimban más se foglalkoztat, csak hogy kiutat keressek a kikapcsol(ód)ás felé és ez elég aggasztó ilyenkor, amikor a pályám előzményeinek lépcsőfokait nyaldosom. 

Nem tudom hirtelen miről írjak előbb, a pofátlanul rövid őszi szünetről, vagy a gondolataimról. 

Vicces, mert másról sem járnak a gondolataim, mint az elmúlt pár nap (szünet) vagy a nyári emlékek. 

Meg az egyéb aggasztó iskolai kötelességek.

Meg a karácsony. Csak sejtem mi az oka, de most nagyon várom.

Olvasok egy trilógiát- a második könyv ajándék lett volna névnapomra decemberre, de elkértem már most. Nagyon szeretem.
Ritka, ha egy könyv hatására a valóságban is szomorú- majdhogynem könnyesen szomorú- vagy éppen nevetős boldog leszek.

Meg persze felébresztett bennem néhány kérdést, amik kiálltottak azért, hogy lejegyezzem őket.

Péládul az érzelmeket. A valóságban a felét sem mutatjuk ki annak, mint ami igazán kikívánkozna belőlünk. 

Mint amikor a melléhez szorítva bekebelez, és a régen hiányolt ölelés gondolatára is könnybe lábadna a szemem- ha hagynám.
Vagy amikor tényleg könnybe lábadt, mert a filmes jelenet- ahogy szólt a Careless whispers feelingű ost közben felállított az ágyra, hogy átkulcsolhassam a nyakát, ahhoz, hogy ölelkezve imbolyogjunk. Szóval az egész túl sok és túl szép; igazából túlságosan abszúrd volt az életemhez, hogy ne reagáljak ilyen érzékenyen.

Mondhatnék még száz példát erre, de még mindig csak a szünetet taglalnám. Hihetetlen.

De valamilyen oknál fogva úgy döntöttem mégis elhiszem, és akár ámítás, akár nem, (be)levetem magam. 

Mert olyan jó. 

És olyan ritka.