263. bejegyzés- Sziknessz és a közömbösség érzése.
V
2015.09.25. 18:04
Újabban elkezdett zavarni a gondolat, hogy mindent rendszerezünk. Nem csak ember és állat, vagy hím és nőstény, hanem fekete, meleg, felnőtt-gyerek, okos-buta, nagy-kicsi, és így tovább.
Azzal, hogy ezt tesszük, csak lealacsonyítunk egy másik típust/ halmazt egy újabbal, és ez nagyon rossz.
Mint amikor a fiatalabbik testvéredet lekistesózod. Ő "kicsi". Ez persze önmagában nem sértő, vagy lealacsonyító, de akadnak jelzők, amik azok, már csak attól, hogy más hangsúllyal mondja az ember.
Korhatár, személyiségtípusok, zöld, vagy barna szeműek, ez mind semmit sem jelent.
Minket az agyunk irányít, az agy pedig nem ennyire egyszerű, hogy rendszerezhessük.
Megkülönböztethetjük a nyitva- és zárvatermőket, vagy az emlős élőlényeket, az állatokat az emberektől, de az embert magát nem rendelhetjük kitalált csoportokhoz.
Mindenki egyforma, ugyanakkor mindenki más a maga módján. Hála az agynak. Amit mai napig tartó kutakodás után, sőt még a jövőben sem fognak tudni megfejteni.
És nem is kell! Én legalább is nem akarom.
Minek?
Miért jó halmazba tartozni? Miért nem elég annyi, hogy kedvellek e, vagy sem?
Szerintem ha az emberek valamilyen kapcsolatba akarnak lépni egymással, el kell dobniuk ezeket az elkönyvelt öntényeket, és egyszerűen csak minden gondolkodás nélkül arra az egy dologra összpontosítani, hogy ha jól érzem magam a másik társaságában, akkor kit érdekel, hogy hány éves?
Életkor.
Miért hívjuk a felnőtteket felnőtteknek? Hol a határ, és mi húzta meg? Talán az, hogy elfújt tizennyolc gyertyát, vagy, hogy megihatta az első pezsgőjét, amit nem az idősebb haverjai vettek meg?
Az agy ad választ erre. Ez fejben dől el. Remélhetőleg tudni fogom, hogy mikor leszek nő, lány helyett.
Nem hinném, hogy ez attól függne, miket nézek a tv-ben, vagy milyen ruhákat viselek.
Sóhaj.
Nehéz téma, valahogy most nincs kedvem mélyebbre ásni.
hetedik hó
hetedik hó
hetedik hó
hetedik hó
hetedik hó
hetedik hó
hetedik hó
hetedik hó
hetedik hó
hetedik hó
hetedik hó
hetedik hó
hetedik hó
hetedik hó
hetedik hó
hetedik hó
hetedik hó
hetedik hó
hetedik hó
hetedik hó
hetedik hó
hetedik hó
hetedik hó
hetedik hó
hetedik hó
hetedik hó
hetedik hó
hetedik hó
hetedik hó
hetedik hó
hetedik hó
nyolcadik hó
kilen..
tizedik hó.
Ezen a héten annyira leamortizálódott az agyam, hogy ha ezt a bejegyzést most összehozom, talán kómába is esem.
Nem megy a gondolkodás semmiféle formája, nem érzek semmit a mérhetetlen ürességen és unalmon kívül- amit életemben ritkán szoktam érezni- és felháborító, hogy eltelt egy hét anélkül, hogy bármit is haladtam vola azzal amivel igazán akartam.
Tegnap vigyorogtam a zuhany alatt, és igazából nem tudom, hogy ez most mit jelent. Megőrültem, párhuzamos uiverzumba kerültem, vagy talán csak a lehulló hajszálak csiklandozták a talpamat, ki tudja.
Viszont egyáltalán nem érzek semmit. A napok nehezen telnek és minden percét végig szenvedem. Egyszerűen a tény, hogy ülnöm kell egy padba börtönözve és hallgatnom kell a 45 percből kb 30 percnyi tömény lebaszást a szokásos mi vagyunk a legrosszabb osztály-dolog miatt, már kicsit unalmas és fárasztó.
Hallgatni azt a tömény hülyeséget és nagykupac szart, amit az iskola falain belül és kívül is akaratlanul meghallok, és nem reagálni rá... igazából már nyíltan forgatom a szemem, ha úgy van kedvem.
De nem az iskolába járással van bajom, hanem az én iskolám rendszerével és környezetével. Beleőrülök, hogy a tanárok mennyire nem intelligensek, mennyire nem tudnak- és nem is akarnak- tanítani, és, hogy a gyerekek mennyire (inkább le sem írnám, nem tudnám szépen jellemezni)
És utálom, hogy az iskoláról kell írnom, már a szótól hányingerem van.
Téma(meg)váltás.
Meg hát elég idegesítő, hogy halálra unom magam, nem történik velem semmi, és így Zöld ledecskével sem tudok miről beszélni. Úgy érzem kezdenek kiapadni az élménybeszámolós témáink.
Szóval megint leültem, hogy beszéljek az élettelenségemről.
Jaj, csak úgy árad belőlem a jókedély.
Ha holnap nem történik velem semmi a városban, haza se megyek.
ezzel a képpel fogom kitapétázni az iskolának gúnyolt lelenchelyünket.
Igazából nem vagyok olyan badmoodban, hogy ilyenekről írjak, szóval a címben szereplő szavak egyfajta cimkék, amik körül manapság a gondolataim forogtak.
Elég sok minden eszembe jut mostanság, kicsit kimerültnek is érzem magam a mindennapi dolgokhoz, amikhez egyébként nem kellene.
Nincs kedvem kimozdulni, beszélgetni, tulajdonképpen a "kötelességeimen" kívül csak egy bizonyos mangát olvasok, és zöld ledecskével cseverészek.
Ez jó, mosantól így fogom hívni.
Ettől a viszoyom nem romlott senkivel, ugyan úgy nevetek meg eldumálok mindenkivel, a barátaimmal, csak már egyre jobban unom az egészet. A.-val töltöttem a szombat délutánom, és megbántam.
Fura volt, nem éreztem jól magam. Már látványosan unatkoztam, pedig ezt azért vissza szoktam szorítani, de aznap valamiért nem ment. Az elején nevettünk mindenen, ahogy szoktunk. Aztán persze jött az a része, amikor csak sétálunk a plázából a másik bevásárló központba, majd onnan a hintákhoz a temetőn át.
És persze hiába mondja, hogy mehetnénk moziba, vagy bobozni, nem igazán akarok rá pénzt és időt fektetni.
Egyik helyen sem az igazi, ha közben folyton azt érzem, hogy máshol akarok lenni.
Azt hazudom neki, hogy nem szeretek mozizni, és, hogy a bobozáshoz- vagy az ilyen kalandparkos lószarokhoz- fáradt vagyok. Nem azért mert nem szeretem őt, egyszerűen csak halálra unom magam.
Jó személyisége van, szerethető, aranyos, humoros és jó barát. Azt hiszem senki sem mondhatja rá, hogy rossz barátnő, vagy rossz ember. Még azt sem, hogy kiállhatatlan.
Ez az a tipikus nem veled van a baj, hanem velem dolog.
Unom a napi-témáinkat, a helyeket ahová megyünk és amiket azokon a helyeken megtárgyalunk, unom a kérdését és a válaszomat. Minden olyan, mint egy előre megírt könyv, és ez idegesít.
A suliban is beleuntam a szerepembe, ott ugyanez a probléma.
Tehát mi a megoldás? Mit kellene tennem ezellen?
Talán csak be kéne vernem a fejem, vagy valami agyszűrőt beszerelnem, hogy ne gondolkodjak ennyit ilyen szarságokon. Végül is nem érek vele semmit, ha olyanokon rágódom, amire nem tudok választ.
Viszont nem gondolni rá kicsit nehezebb, mint kutatni a választ a felmerülő problémára.
258. bejegyzés- Its my party and I cry if I want to
V
2015.09.03. 21:54
Igen, alapeset, hogy ha meghallok egy jó dalt, egyből idéznem kell belőle.
Na, akkor toszogassuk még az előző témánkat. Inkább erről beszélek, mint az iskolába való visszatérés örömeiről, ahogy 36 fokban ülök ősszel a padban és azt hallgatom informatika órán egy hatvansokéves vénasszonytól- aki azt hiszi magáról, hogy informatika tanár- hogy neki kifejezetten sima füzet kell, mert a vonalas és a négyzetrácsos nem jó, hogy ha tíz percig rágózol az egészséges, de ha többet, akkor nem,(sőt, ne nyeld le mert a hasfaladra tapad és meghalsz) vagy, hogy ha valaki felgyullad egy nemlétező tűzeset miatt, akkor ne etessük meg, csak görgessük a padlón amíg sülthusi nem lesz.
Imádom az emberi agyat és annak minden zugát, bár ezt talán mégsem annyira.
Onnan lehet tudni, hogy még nem haltam meg matek órán, hogy szépen írok és használom a rózsaszín szövegkiemelőmet. Ha a neonsárgát használom, és az L betűm hasonlít egy elgázolt hernyótrollgyíkra, akkor már gyengülnek az életfunkcióim.
Ha a kleptomániás padtársam tollát lopkodom aki szintén mástól vette el, és érthetetlen okból vigyorgok, közben a vállán vagy a higiéniától túláradó padon fekszem, valószínüleg fizika óra van.
Furcsa, hirtelen mégsem az előző témáról akarok beszélni.
Rámjött a fészekkirepülős korszak. El akarok innen költözni. Nem tudom pontosan hová, igazából gőzőm sincs, egyszerűen csak egyedül akarok lenni. Vagy valaki olyannal akivel nem unatkozom.
Igen, gyűlölöm, hogy minden nap ugyanazokkal az arcokkal találkozom itthon, az utcán, a buszon, a suliban, a villamoson, unom, hogy mindig ugyan azt a szendvicset viszem, minden nap almával gondosan szalvétába és zacskóba csomagolva, hogy ugyan azokat a termeket rójuk, és folyton ugyanazokat a szavakat hallom, csak más sorrendben.
Nem tudom, elegem lett, nem akarok itt lenni, utálom ezt a helyet, utálok elmenni és hazajönni. Utálok hétvégente programokat szervezni folyton ugyan azokra a helyszínekre ugyan azokkal az eseményeknek gúnyolt cselekvésekkel, ugyan azokkal az emberekkel, meghalok.
És utálom, hogy mindenki megvan őrülve a bevándorlóktól, közben a gyerekek sorban nyelik le a rágógumikat, amik aztán a hasfalukra tapadnak és ott gyarapszanak amíg meg nem öli őket, hát miért nem sajnáljuk szegény önpusztító gyerkőcöket?
im laughing im crying i feels like im dying.
napjaim.
Mikor utoljára léptem ki a nyolcas szobából, egyáltalán nem gondoltam, hogy ilyen lesz utána. Tulajdonképpen csak az esték rosszak, meg néha a hajnalok ha fent maradok addig. Napközben nem fáj ha eszembe jut,mert akkor mellette temérdek más is megfordul a fejemben.
Na de az esték... akkor másra nem tudok gondolni. Sosem akartam így érezni, gyerekesnek érzem magam ettől az érzéstől.
És a szóismétlésektől.
Most is zölden villog a telefon apró ledecskéje. Nem akartam ezt.
De nem mondanám, hogy ez rossz. Bár nem is jó.
Hogy jellemezzem? Tényleg vissza kellene szoknom az esti írásra, ilyenkor nem megy. Már tegnap is nekivergődtem de sikertelenül.
Szerintem ha este sem kell senkinek a laptop, akkor folytatom.
AJÁNLOM AZ OLDALT
